Az előző posztokban korábbi játékosok mondták el az általuk legjobbnak ítélt tizenegyet, a sorozat utolsó darabja napjainkról szól.

Élhetünk persze a gyanúval, hogy Villa nagyon elfogult, amiért ennyire előtérbe helyezi a Barcelonát, de ugyanakkor ő is bizonyítja a sorozat egyik legnagyobb értékét: annak alapján választja ki a legjobbjait, hogy élesben a pályán mit tapasztalt meg velük kapcsolatban.

Az előző poszt akarva-akaratlanul is megemlékezés lett a "Dream Team"-ről. Mivel Stoichkov is annak a csapatnak volt tagja, értelemszerűen elhangzanak ugyanazok a nevek az általa legjobbnak választott tizenegyben, de szerencsére akadnak "újak" is.

Amikor végigolvastam az egykori válogatott társai névsorát és megnéztem a hozzájuk kapcsolódó felvételeket, az jutott eszembe: bárcsak nekünk magyaroknak is lehetne emlékünk ennyire a közelmúltból ilyen fantasztikus csapatról!

A rendszerváltás utáni időkben szinte minden egykori szocialista államnak (csehek, románok, ex-jugoszlávok és persze a bolgárok) felnőtt egy "aranygenerációja", mi ezt utoljára a '80-as években élhettük meg.

Atipikus győzelmet aratott vasárnap a Barcelona, a védelemben szokatlanul sok egyéni hibát követtek el a játékosok, és a középpályás fölény kialakítása is csak azokban a periódusokban sikerült igazán, amikor az ellenfél tudatosan átadta a területet. Egy hete a gárda lendületét, viszonylag kevés húzásból vezetett akcióit dicsértük, most újra körülményes, szövevényes támadások uralták az összképet. Ismét felsejlettek a kérdőjelek a csapat körül, amik már kiegyenesedni látszottak, habár mindenképp jár a kredit a legjobb madridi egyesületnek is, a nem túl vitéz teljesítményért elsődlegesen őket kell okolni.

Nem tudom, ki mennyire emlékszik rá, de Pep első évében volt az, hogy zsákszám lőttük a gólokat mindenféle trükkös szabadrúgásokból. Az ellenfelek még bőszen vakaróztak, meg egyezkedtek azon, hogy kinek és mit kellene tennie, aztán jött egy váratlan megoldás, és mindenki vonulhatott a kezdőkörbe. Valahogy így:

Köszönöm azoknak (deltaTheEnd, the_illusionist), akik felhívták rá a figyelmem:

Erőpróba. Mind a két résztvevő számára egy nagyon fontos összecsapás következik. Az Atleti otthon bizonyíthatja, hogy Simeone érkezése tényleges változást hozott, és a sok éve tartó lúzer hullámvasutazást felváltja a stabil BL-szereplés. A Barça pedig megnyugtathatja a szurkolókat, hogy magasabb sebességi fokozatba kapcsolt az úthenger, padlógázzal indulunk a Real nyomába, és büszkék lehetünk rájuk az év végén, bárhogyan alakuljon a bajnoki arany sorsa. Ismét egy misztikus idegenbeli meccs, az egyik legkellemetlenebb vendéglátóval, akik egyben Messi kedvenc prédái.

A Koeman által megnevezett játékosok között van valaki, aki miatt egy személyes megjegyzés idekívánkozik részemről. Eric Gerets-ról van szó, aki nem lett futballsztár, számomra mégis nagyon emlékezetes, mert ő volt az, akiről először a magam agyából felfogtam, hogy jó játékos és legfőképp azt is (meg)értettem, hogy miért jó az, amit csinál.

Ahogy - gondolom - sokak esetében persze nálam is édesapám volt az, akinek "viselkedését másolva" kialakult bennem a vélemény, hogy Gerets egy kivételes focista. Apám ugyanis meccsnézés közben folyamatosan "dicsérte" őt és soha nem mulasztotta el megjegyezni, amikor éppen valami hasznosat tett a csapatáért.

Utólag visszagondolva már az sem meglepő, hogy a "következő" kedvenc játékosom Garaba Imre lett (apám ráadásul még Honvéd szurkoló is), az pedig már végképp törvényszerű, hogy Koeman miatt szerettem meg a Barcelonát.

A posztsorozat a Fourfourtwo magazin „Perfect XI” rovatának magyarított változata. A lap rendszeresen megkér egykori és ma is aktív játékosokat, hogy egy rövid interjú keretein belül mondják el, mely játékosokból állítanák össze a legjobb csapatot.

Végigolvasva az interjúkat, általánosságban elmondható, hogy a megkérdezettek alapvetően „hazabeszéltek”. Elsősorban saját bajnokságaikból válogatnak, nem meglepő az sem, hogy kortársaikat említik és jellemzően egykori csapattársak a favoritjaik.

Minket természetesen a Barcelonával kapcsolatos vélemények érdekelnek. Bemutatjuk a klub rovatban szereplő játékosainak csapatait és kiemeljük azokat, akik Barça játékosokat vettek be a csapatukba. A sorozat érdekesség és egyben időutazás is, mert alkalmat ad arra, hogy kivételes játékosokat és emlékezetes meccseket, jeleneteket eleveníthessünk fel.

Az utóbbi években a klubon belül lezajlott egy átalakulás, amely 2006-ban kezdődött, 2009-ben folytatódott, végül 2011-ben lezárult. Az első évszám a Ciutat Esportiva megépülését jelöli, a második az első csapat végleges beköltözését, a harmadik az új La Masia átadását plusz az orvosi és a futball szekció beköltözését, egyben a folyamat végét, melynek kulcsszava: centralizáció.

Tavaly óta a Ciutat Esportiva ugyanazt jelenti a Barcelonának, mint a Melwood a Liverpoolnak, vagy a Milanello az AC Milannak. Vannak azonban lényeges különbségek is, mert az említett két modellel szemben a Barça egyetlen egységbe rendezte a klub teljes futballszekcióját. A változás eredménye, hogy az 5 éves újonctól a jelenlegi korelnök Pintoig, a szertárostól a sportigazgatóig minden egyes labdarúgásban érdekelt személy egyetlen helyen végzi a napi munkáját.

Sok mindent gondolnak az emberek arról, hogy mi minden zajlik egy csapat öltözőjében. És bizony történnek olyan dolgok is, amelyekre nem sok épeszű magyarázatot találunk. Itt van például Sergi Busquets, aki...

Mivel többek emlékezetében megmaradt vasárnapról a pillanat, amikor - vigvik szavaival élve - Tello erőből térden lövi Messit, megmutatjuk a jelenetet közelebbről is.

Youtube:

Ha a szezon hátralevő meccseit így húzzuk be, akkor én esküszöm teszek rá, hogy csak másodikok leszünk. Régen látott méretű parádé volt ez... Bajszos barátunk többször is kissé rácsodálkozott a szokatlanul "alacsony" labdabirtoklásra, én viszont pontosan abban láttam a jó játékunk egyik fő okát, hogy sokkal kevesebb húzásból, direktebben támadtuk az ellenfél kapuját, kevesebbet tötymörgünk középpályán. Az Iniesta-Fabregas tengely, ahogy azt már korábban is észrevételeztük, nem is igazán alkalmas a Xavi által megkomponált játék mímelésére, mindketten előszeretettel vezetik rá egy az egyben a labdát az előttük állóra, alapjában más karakterű focisták. Ha mindezt felszorozzuk azzal, hogy megint két ifjonc nyújtott több mint biztató teljesítményt, akkor azért mindenképp van okunk optimistán tekinteni a jövőbe. Hajtás után olyan pontszám, amit én még soha nem adtam.

... hogy valami feszültség van a csapaton belül. A tegnapi meccsen ugyanis volt egy jelenetsor, amin erősen megütköztem. Cesc lejön a pályáról, Pep valamit a fülébe súg, ő "beszól neki", amire a mester meglehetősen durván reagál. (Nem is a mozdulata az érdekes, hanem az arckifejezése, ami sok jót nem ígér.) Gondolhatnánk, hogy Cesc a lecserélése miatt duzzogott, de ha visszanézzük a lassítást és az arcát figyeljük, rájöhetünk, hogy nincs semmiféle "botrány", legfeljebb egy rossz helyen és időben elsütött poén.

"Egyelőre csak reménykedhetünk, hogy a sok hullámzó teljesítmény után végre visszatér a csapat jó formája..." "Mi mindig megpróbálunk nyerni, csak mostanában nem sikerültek úgy a dolgok, ahogy szerettük volna..." "Az egyetlen baj az, hogy hiába nyerünk majd minden hátralévő meccsünkön, ha a Madrid nem hibázik..."

A fenti szavakat Lionel Messi mondta el a mérkőzést megelőző sajtótájékoztatón, amellyel érzékeltette számunkra, amit úgy is tudunk. A feladat adott, a helyzettel mindenki tisztában van, nem marad számunkra más, mint bízni és szurkolni a csapatnak.

Mielőtt bepörögnének a „de hát Valdés beszélt a meccs előtti kötelezőn…” kezdetű kommentek, tisztázom. Az általam idézett sajtótájékoztató időpontja: 2007. május 23.

Ha valakinek eddig csupán felszínes ismeretei lettek volna arról, milyen körülmények között alakult meg a klub, a hajtás után található videóból megtudhatja az "igazságot".

A szövegben több számunkra keveset jelentő szójáték van, melyek utalások szép emlékű ex-elnökünk jellemző mondataira.

Utalás található benne továbbá egy igen emlékezetes estére is, melynek főszereplője egy éjszakai mulató, valamint jelentős mennyiségű francia pezsgő.

Illusztrációként el is helyeztem ide a pillanatot, amikor Laporta egy kissé szétcsapta az agyát megfeledkezett önmagáról.

Akit érdekel, hogy milyen körülmények között született ez a fotó, itt - sok egyéb mellett - olvashat róla.

Akinek volt szerencséje néhány olyan sajtótájékoztatót hallani, ahol Pep nem az anyanyelvén szólalt meg, észrevehette, hogy a mester nem nyelvészprofesszor.

Természetesen semmi problémánk ezzel, van olyan terület (=a futball és a játékosok nyelve), amelyen kiválóan beszél, nekünk pedig ez igazán fontos. A Crackóvia készítői viszont úgy gondolták, amikor ilyen magasan száll egy labda, azt le kell ütni:

Youtube: http://youtu.be/Uk3WNI-mI6M

A poszt játékszabályai a létező legegyszerűbbek: összegyűjtöttem a Barcelona több egykori és jelenlegi alakjának hasonmását, az olvasók pedig végignézik és eldönthetik, mennyire találó -, vagy éppen nem - az adott páros.

A lehetőségekhez képest igyekeztem megszűrni a neten fellelhető anyagot, így akik „nagyon nem”, „alig-alig”, esetleg „semmi köze hozzá” minősítést kaptak, eleve itt sincsenek. (Ettől még természetesen akadhat olyan hasonmás, aki jónak számít, csak én nem találtam rá.)

Mindenki után odaírtam, honnan ismerhetjük, de nem azért mert hülyének gondolom az olvasókat, hanem mert több olyan személy is van köztük, akiről a poszt készítése előtt én például nem tudtam, hogy kicsoda.

Nagyjából senki számára nem lesz érdekes, de a posztot ezúttal egy blogon belüli szervezési „titokkal” kezdem. Ráadásul jó sokat pofázok is róla, hogy gyarapodjanak a betűk a "papíron", végül a poszt végére körülbelül el is jutok a mondanivalóm lényegéig.

Ugyanis két héttel ezelőtt vigvik felvetette: kialakíthatnánk úgy a kötött posztok (=beharang+értékelő) elosztását magunk között, amely munkarendnek egyenes következménye lenne, hogy engem – a lehetőségekhez képest - tehermentesítenek a többiek.

A célja az egésznek az lett volna volt, hogy a változtatás következtében rendelkezésemre álló szabadidőben elborzasztó tömegben lehetek képes minden másféle posztokat készíteni érdeklődésre feltételezhetően számot tartó témákról. A terv jónak tűnt, és majdnem be is jött.

-Drágám, akkor megyünk ma moziba?
-Nem.
-Húha, tán csak nem színházjegyet vettél? Jaj de cuki vagy!
-Nyugi, nem vettem azt sem.
-Nem baj picúr, egy sima vacsora is jó lesz. Valami tésztát ennék!
-Fogd már be! Tiszta ideg vagyok.
-Mi a baj cukormackó?
-Báh...

Ha van, akihez esetleg még nem jutott el a hír. Délelőtt kilenc körül történt a belvárosban:

…és két dolog, ami összeköti őket. Az egyik, hogy mindhárman a Barça játékosai voltak egykor, a másik pedig egy olyan esemény, amit éppen a klubnál töltött időszakukban éltek meg.

Az 1978-as esztendő egyik legnagyobb vihart kiváltó eseménye az volt, hogy Johan Cruyff szinte egyik napról a másikra lemondta a válogatottságot. Csupán 31 éves volt ekkor, ’74-ben a döntőbe vezette a holland csapatot, amely négy évvel később is végső győzelemre esélyesnek számított. A bejelentése meglepte a közvéleményt és számtalan elmélet is született az okról.

A legnépszerűbb feltételezés szerint az argentin katonai diktatúra elleni tiltakozását fejezte ki ezzel, ami nem is volt teljesen alaptalan, Cruyff közismert volt az elnyomással szembeni nyílt kirohanásairól.

30 évvel később elmondta az igazságot a Radio Catalunya egyik adásában.

A hülye cím – a lehetőségekhez képest - hamarosan értelmet kap, előbb azonban idekívánkozik egy kis lelkizés. Végigolvastam a meccs kapcsán született kommenteket, és azt gondolom, van okom büszkének lenni a Barça szurkolókra.

Először is azért, mert a legnagyobb érdeklődést kiváltó Madrid meccseken túl éppen akkor mozdult meg a reakciókedv, amikor a csapat bajban van. A félhülyék gyülekezete habzó szájjal várja, hogy a divatdrukker banda most majd végre kidobja a Barça relikviákat és világoskék mezt rendel a neten, a többség meg éppen egy vereség után „szólal meg” igazán. Ez szerintem akkor is erős közösségre utal, ha sokan nem ezt akarják gondolni a Barcelona szurkolótáboráról.

Másodszor pedig azért vagyok büszke, mert az első néhány „…sssza meg” és „…csába” után hamar képes lett mindenki helyére tenni az értékrendet, felismerve, hogy nem lehetünk hálátlanok akkor sem, ha az idén már kevesebb a csillogás, annál több viszont a pontvesztés.

A meccs izgalmában még nem esett le, honnan volt ismerős a jelenetsor, de később rájöttem. A vereség okán persze nem vagyunk felhőtlenül boldogok, de ez jólesett a szívünknek-lelkünknek:

Itt pedig az "eredeti változat":

Igaz, hogy az utóbbi két hétben egy fikarcnyival sem kerültünk közelebb a Real Madridhoz, mégis jó hangulatban vannak a szurkolók. Ezért persze kőkeményen megdolgozott a csapat, bejutottak a Király Kupa döntőjébe, a játékkal kapcsolatban sem sok kifogásunk lehet. Tucatnyi helyzetet dolgoznak ki (majd hagyják is ki azokat), a labda egyre gyorsabban és lendületesebben folyik lábról-lábra, szóval egyre erősebben hiszünk benne, hogy megnyerhetjük idén zsinórban a negyedik bajnoki aranyat (is). Ebben az állapotban látogatunk Pamplonába, és már felesleges is leírnom, mert egyértelmű. Kötelező nyerni.

A cím egy spanyol szleng kifejezés és jelent egyrészről "kis kezet", másrészről pedig a fociban azt a helyzetet, amikor valamelyik csapat öt gólt lő egyetlen meccsen.

Az utóbbi évek leghíresebbé vált "manitája" illusztrációként itt szerepel, most viszont kiderül számunkra, hogy a Barca történelmében nem ez volt az első ilyen jelenet.

A helyszín ugyanúgy a Camp Nou, az ellenfél ugyanúgy a Real Madrid, a végeredmény ugyanúgy 5-0. A dátum azonban 1994. január 8., a főszereplő pedig Tonny Bruins Slot, a Dream Team egykori edzője.

Régebben gyakran csináltam efféle posztokat, remélem, senki nem veszi rossz néven, hogy a körülmények (=elegendő szabadidő) és a kedvem (=miért ne?) is úgy adta, hogy az értékelő ezúttal képes-berajzolós lesz. Megnézzük, mik vezet(het)tek az ellenfél gólhelyzeteihez (a pontrúgásaik utáni veszélyes szituációkat kihagytam!), megpróbáljuk megkeresni a góljaink kulcspillanatait, csinálunk egy szép taktikai felállós vonalazgatást, a legvégén pedig egyéni értékelővel zárjuk a posztot.

A meccs érzelmi aspektusainak kitárgyalása ezúttal az olvasókra marad, részemről nem kérdés, hogy remek játékkal győztünk egy nagyon komoly ellenféllel szemben. Real Madrid – Valencia ágon bejutni kupafináléba hatalmas siker, minden elismerés kijár érte a csapatnak, főként azért, mert tegnap este "A" Barcelonát láthattuk. A sorozatterhelés korántsem ért véget, most pár hónapig emlékeinkbe zárjuk a nemzeti kupát, más kihívások várnak a csapatra.

Tovább gyötri a bloggereket csapatot a naptár, hiába nyög már hangosan a keret a sorozatterhelés alatt, nincs megállás, 3 naponta jönnek a meccsek, a játékosok pedig hullanak, mint az őszi legyek. Habár néhányan markáns ellenvéleményt formáltak, továbbra is tartjuk, hogy jelenleg ez a sorozat az, amiben magasan a legkomolyabb esélyeink vannak, ezért különösen felértékelődik a szerepe. Egy idegenbeli gólos döntetlen után alapból igazán nem aggódnánk, de jelenleg tényleg annyira le van gatyásodva a csapat (különösen fizikálisan), hogy roppant feszített, kiegyenlített összecsapásra számítunk. Hajtás után festjük az ördögöt a falra.

Egy kis poén azoknak, akik nem követnek minket a Facebookon.

Aki pedig szeretne csatlakozni, itt megteheti.

Forrás: 9gag.com

Tisztában vagyok azzal, hogy sokaknak a töke kivan már a témával a könyökén jön már ki a La Masia és a „csodagyerekek”, de a szombat este után a téma adja magát. Ugyanis az van, hogy győzni tudtunk egy nagyon nehéz meccsen, jelentős mértékben támaszkodva hirtelen a mélyvízbe dobott és a „semmiből” előkerülő fiatalokra.

Korábban már írtunk a miértekről és a hogyanokról, így most csak az marad, hogy a pillanatnyi helyzetről ejtsünk szót. Előre kívánkozik a poszt lényegi mondanivalója, a hajtás után leírom azt is, miért gondolom ezt: az FC Barcelonán kívül valószínűleg nincs egyetlen másik topcsapat a világon, amelyik megúszta volna új játékos leigazolása nélkül ezt a januárt, egyben változatlan kerettel neki mert volna indulni a tavasznak!

Van(nak) olyan riporter(ek), aki(k) képes(ek) hamar összezavarni az egyszeri szurkolót.

Az egyik "bevett trükk" az, hogy összecseréli(k) a játékosok neveit, ami mondjuk egy Henry-Abidal párosnál részben betudható a pillanatnyi izgalomnak, kevésbé érthető mondjuk egy Adriano-Iniesta összevetésben. (Hófehér fejű vs. barna színű fejű! Ilyen egyszerű lenne.)

A másik - sokkal érdekesebb - jelenség azonban az, amikor a képernyőn látható történések értelmezése nem akar sehogy sem sikerülni, és a szurkolókban gyorsan felmerül a gyanú, hogy nem is ugyanazt a meccset látja a riporter, amit mi.

A hajtás után most mi csapjuk be ő(ke)t. Íme egy (találomra választott) gól története kicsit másképp.

Jelentősen megkönnyítette e beharangozó írását a Valencia elleni kupameccs. Persze tudom, hogy sokan nem voltak megelégedve ezzel az eredménnyel/játékkal, de én már a lefújás pillanatában éreztem, amit később Guardiola is megerősített. Az utóbbi évek legjobb mérkőzését játszottuk le Emeryék ellen, az ellen a csapat ellen, amelyik messze a legkeményebb és legintelligensebb ellenfél volt az eddigi Pep-éra alatt. Rendben, ők is voltak már jobb formában, de a Barça hagyományosan rosszul szerepel az év ezen szakaszában, amit a teletömött orvosi szoba sem könnyít meg. A körülményeket figyelembe véve egy jó meccset játszottunk, a játék képe, több mint bíztató volt. Optimista előjelekkel várhatjuk a Real Sociedadot, akik több dolog miatt is meg fognak ma fizetni.